Nagygéres - Velký Horeš
Felső-Bodrogköz déli peremén, közvetlenül a mai államhatárnál fekszik ez a Karcsa-menti község, Királyhelmectől délnyugatra.
A 14. század végéig a mai két Gérest nem különböztették meg.
Mint földnév, már a 13. század elején szerepel a leleszi alapítólevélben, amely 1214-ben keltezett. 1254-ből határjárása is fennmaradt.
Géres földet, mint a zempléni vár tartozékát, 1258-ban IV. Béla Péter fiainak ajándékozta.
A 13. század végén az Aba Amádéké, majd az 1300-as évek elején a Guth-Keled nemzetség kapta meg, később Párki Jakabé meg az Imreghieké volt. 1392-ben már két Géresről tudunk – Nagygéres az Imreghiek és a Czékeyek birtoka.
A 15. században a már említetteken kívül még a Csebiek is társbirtokosok voltak Péter és Jakab mesterek mellett.
Az 1500-as évek első felében az Eödönffy, Dobó és Gerendi nevek szerepelnek a birtoklevelekben, közepetáján a Perényiek, a Bodicsok és a Nagyok uralták, majd később kilenc birtokos aprózta fel tulajdonjogilag Nagygérest.
Egy fontos kereskedelmi útvonal mellett feküdt e korban, amiről az is tanúskodik, hogy híres út menti fogadója volt. A 17. században itt is van részbirtokuk a Sennyeyeknek, de rajtuk kívül még legalább 23 családnak! A 18-19. században is számos birtokosa volt – mint jellegzetes kisnemesi településnek –, akik közül megemlíthető a honos Géressy család. Internet/2003/
Fekvése: Királyhelmectől 5 km-re, délnyugatra fekszik.
Neve
Neve magyar eredetű, gyéres erdőt, azaz ritkás fás területet jelent. Vannak szlovák források, amelyek a cseh Hořešín szóban is keresik az eredetét, szakmailag azonban nem sikerült még áthidalniuk azt a nehézséget, melyet az a tény jelent, hogy a Horeš nevet a falu csak az 1948-as névszlovákosítási hullámban kapta.[1]
Története
A régészeti leletek tanúsága szerint már az újkőkorban lakott hely volt. A vonaldíszes kultúra emberének települése állt itt. A bronzkorban a hallstatti kultúra népe élt ezen a vidéken.
1214-ben „Gures” néven a leleszi prépostság birtokainak leírásában említik először. Nagygéresként 1438-ban, „Naghgerez” alakban szerepel Péter és Jakab magiszterek birtokaként. A későbbiek során számos birtokosa volt, többek közt a Dobó, Barkóczy, Perényi családok. 1557-ben a település 7 és fél porta után adózott. A református templom elődje már a 14. században megvolt. A 17. században masszív falai közé menekült a falu lakossága a rabló császári zsoldosok elől. 1715-ben 5 lakott ház mellett 26 lakatlan háza állt. 1787-ben 81 házában 517 lakos élt. A 18. századtól a Sennyey család birtoka, majd a 20. században a kassai püspökség faluja.
A 18. század végén Vályi András így ír róla: „Nagy Géres. Magyar falu Zemplén Vármegyében, földes Urai külömbféle Urak, lakosai többnyire reformátusok, fekszik az előbbeninek szomszédságában, határja barom tartásra alkalmatos, mindent meg terem, szénája elég, gyíkinnye, nádgya tsíkászó tava is vagyon, erdeje tsekély.” [2]
1828-ban 109 házában 799 lakos élt. Lakói mezőgazdasággal, szőlőtermesztéssel foglalkoztak.
Fényes Elek 1851-ben kiadott geográfiai szótárában így ír a faluról: „Nagy-Géres, magyar falu, Zemplén vmegyében, 105 kath., 754 ref., 37 zsidó lakossal, ref. anyaszentegyházzal, 728 hold szántófölddel. F. u. többen. Ut. p. Ujhely.” [3]
Borovszky Samu monográfiasorozatának Zemplén vármegyét tárgyaló része szerint: „Nagygéres, magyar kisközség, körjegyzőségi székhely, 147 házzal és 944 lakossal, kiknek nagyobb része evangelikus református. Ezeknek templomuk is van a faluban, mely 1765-ben épült. A községnek saját postája és vasúti állomása van, de legközelebb eső távírója Perbenyik. Már 1258-ban szerepel Gerus alakban, a mikor IV. Béla király Péter fiainak adományozza. 1310-ben István bán fiai, Vid István és Miklós elcserélik az Imreghiekkel, de 1436-ban Zsigmond király Péter és Jakab mestereknek adományozza. 1446-ban a Csebiek zálogbirtoka. 1478-ban Czékey Jánost iktatják némely részeibe, 1510-ben Eödönffy Pétert, Dobó Zsófiát és Gerendi Lászlót, 1561-ben pedig Soós Jánost. Az 1598-iki összeírásba 9 birtokosa van felvéve, ú. m. Czobor Mihály, Barkóczy László, Agárdy János, Horváth László, Pethő István, Vinnay Kristóf, Gálffy György özvegye és Soós Kristóf és András. 1629-ben Sennyey Sándort, 1642-ben Jászay Imrét, 1655-ben Perényi Zsigmondot és Kállay Klárát, 1657-ben Csernyey Pált, 1660-ban Hajdu Istvánt, 1647-ben Magyar Mihályt, Lomby Györgyöt, Laszkay Miklóst, Juhász Benedeket és Kiss Ferenczet, 1684-ben pedig Jászay Miklóst és Pogány Hedviget iktatják némely részei birtokába. Ez időtájt még birtokosai voltak: Nagyszegi Gábor, Nagy István, Kiss Péter és Ferencz, Fábián János, Sajtos Demeter, Győry István, Pap Mátyás és Alvinczy János, mindannyian a Domby György rokonai és osztályos atyafiai. Az újabb korban a Sennyey, Szirmay, Szerdahelyi, Szent-Mihály, Zmeskál, Szataky, Buday, Malonyay, Tiszta, Nemessányi, Széles, Mészáros, Löcherer, Bárczy, Berczik és Szemere családok voltak földesurai. Most a kassai r. kath. püspökség tulajdona. Innen vette nevét a Géressy család, mely szintén birtokosai közé tartozott. Az itten református templom 1765-ben épült. Ide tartoznak a Pilisi és Szemere-tanyák. A határában fekvő Tatártemetés nevű homokdombjáról azt állítják, hogy alatta a tatárjáráskor itt pusztult tatárok hamvai nyugosznak.”[4]
1920-ig Zemplén vármegye Bodrogközi járásához tartozott.
Népessége
1910-ben 1011-en, túlnyomórészt magyarok lakták.
2001-ben 1005 lakosából 845 magyar és 146 szlovák.
2011-ben 1048 lakosából 789 magyar és 202 szlovák.
Nevezetességei
- A mai református templom 1765-ben épült.
- Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére szentelt, római katolikus temploma 1936-ban épült.
- A községben számos nyomát leljük annak, hogy eredetileg nemesi falu volt: kapufélfák, nemesi kúriák, stb.
- Bogoly János – Regionális Múzeum Királyhelmec – e-mail: bogoly.janos@szm.sk
Források:
//www.rodokmen.com/obec-velky_hores
//velky-hores.oma.sk/
//sk.wikipedia.org/wiki/Veľký_Horeš
//hu.wikipedia.org/wiki/Nagygéres
adatbank.sk/dokumentumok/a-lakossagcsere
belső telepítések
A lakosság egy részének az adott országon belüli politikai, ill. gazdasági indíttatású államilag szervezett lakóhely-változtatásai. Az 1945–1948 között Csehszl.-ban végrehajtott ~ a köztársasági elnök 27/1945-ös számú rendelete (→Beneš-dekrétumok) szerint olyan, az egész államot érintő, a szláv nemzetállam megteremtését szolgáló folyamat, amely „visszahelyezi a szláv elemet a tőle közel ezer esztendeje elvett területekre”. Ennek megfelelően Szl.-ban É–D, ill. ÉK–Ny irányú ~et szerveztek. A ~et a belügyminisztérium mellett létesített országos bizottság irányította. Végrehajtói Szl.-ban a Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal és a Szlovák Telepítési Hivatal volt. A magyarlakta járásokat érintő belső telepítésben résztvevő szlovákokat a hivatalok több csoportba osztották: speciális, a földbirtokokra települőktől bizonyos fokig elkülönülő, a központi költségvetésből fizetett állami alkalmazottak, valamint a szabad foglalkozásúak csoportjába, akiket zömmel a kiűzött, ill. kitelepített magyarok vagyonába ültettek. A földműves belső telepesek – akiket hivatalosan is kolonistáknak neveztek – egyik csoportját az 1919-es földreform alapján a dél-szlovákiai magyar nagybirtokokra betelepített, 1938-ban azonban onnan önként vagy kényszer hatására eltávozott morva és cseh kolonisták alkották (→kolonizáció). A belső telepesek következő csoportját a Hadügyminisztérium és a Belügyi Megbízotti Hivatal által szervezett, irányított és anyagiakkal is támogatott partizánok alkották. 1948 tavaszáig Nyugat- és Közép-Szl. magyarlakta településeire 1640 partizán család költözött be, s 16 ezer hektár földet vett át a hozzájuk tartozó lakóházakkal, gazdasági épületekkel s ezek élő és holt felszerelésével. A szlovák hivatalok külön kezelték az árvai és lešti telepeseket, akiket a szlovák állam (első Szlovák Köztársaság) által megkezdett közérdekű állami építkezések (az árvai vízi erőmű és a lešti katonai kiképzőközpont) miatt költöztettek ki a lakóhelyükről. Ezek zöme a Dunaszerdahelyi és a Somorjai járásba, ill. a Pozsony környéki járás német településeire került. Az ún. árvai akció 42 magyar községet, ill. 6165 ha földet érintett. A belső telepesek csoportjába tartoztak a cseh országrészekbe kényszerközmunkára elhurcolt magyarok vagyonába ültetett bizalmiak is. Közülük a betelepítési övezet 16 járásának 257 településére 2767 családot telepítettek be. A Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal 1949. jan. 28-án kiadott összegezése szerint a ~ 260 magyar többségű települést érintettek, ahol 1811 házba 5011 család, 23 027 személy költözött be, s egyben átvett 44 822 ha földet. Ezenkívül a betelepítési övezetben lakó 12 274 szlovák családnak is kiutaltak 706 házat és 26 786 ha földet, s így a belső telepesek és a helybeli szlovákok 71 608 ha termőföld tulajdonosai lettek. A ~ jelentősen hozzájárultak D-Szl. etnikai viszonyainak megváltoztatásához. – Ir. Vadkerty Katalin: A belső telepítések és a lakosságcsere (1999). Kaplan, Karel: Csehszlovákia igazi arca 1945–1948 (1993).
Forrás:
adatbank.sk/dokumentum/nagygeres-nagy-bari-rad-2
adatbank.sk/dokumentum/csarnaho-kaponya-nagygeres-2
Bővebben: adatbank.sk/dokumentumok/a-lakossagcsere
